Jó vagy rossz vagy csúf, egyre megy.

 

Ülhetnék vérszegényen egy kapualjban a halálomat várva, vagy rugdoshatnám az üres fémdobozokat a tömött utcákon, bő ruhában. Kabátom alatt lopott cuccokkal menekülhetnék, mint egy kleptomániás, akinek ez örömet okoz. Nem! Falhoz támasztom tenyerem árnyékát, és fejemet lógatom, mint aki éppen rókázni készül a hetedik házipálinka után.

Hogy kerülhettem ilyen helyzetbe?

Vérmes meztelenségem engedte talán, vagy belehajszoltak egy olyan társaságba, hol minden pofon egy utolsó, gyönge cérnán lóg, s én kényszeredetten vágom el a szálakat. Ezt a feladatot kaptam, ennyit?

(Szarul vagyok, mint akit gyomorszájon ütöttek.)

Fel kellene kapkodnom a felém dobott aprópénzeket és venni egy csomag szódabikarbónát, de vízre már nem telik úgysem. Üresen zubogok, de ne higgyétek, hogy már nem tudok magasan repülni! A szárnyam most összezárva, magamhoz szorítva pihen a kabátom alatt. A szakadt nadrágomon átfütyül a szél.

(…)

 

Arra gondolok, vajon zokogott vagy vérfagyasztón röhögött, nekem háttal. Ő volt a halálhozó, vagy a megtréfált halál hozta őt?

Gyermek voltam, ezért nem tudtam különbséget tenni színjáték és valóság között. A kezemben minden figura életre kelt, és egy idő után már hagytam, hadd szórakozzanak velem. A fekete gombszemek mindig engem követtek, bármerre is fordultam. Csillogtak.

 

Vékony kapillárisban végződő lábai ellenére kivételes jelenségnek tartottam. Azt hittem, hogy a játékaim alkották. Egy fontos kelléke az életemnek, és néhány bábu elengedhetetlen kiegészítője (bizalmas társ).

Engem megtanított arra, hogyan kell akkorát köpni az erre alkalmas edénybe, hogy az megbillenjen. Még nekem oldalt csorgott a nyálam, addig ő orrból jól felszívta az összes váladékát, és minden erejét a megformált szájához terelte. Úgy csulázott, hogy a parittya botja szégyenében összezárult, mint egy szűz lány, lovak pároztatásának láttán. A tetű is gyakrabban járt az iskolába, mint ő. Azzal hencegett, hogy tanulmányok nélkül lett gazdag ember, és majd egyszer, ha elég nagy leszek, elárulja a vonzás titkát.

Csak nőtt, és nőtt a szememben, amíg én egyre kisebb lettem.

Minden nap felmásztunk a kastélykert diófájára, és a két legvastagabb ágon elfeküdtünk. Az eget bámultuk a leveleken át, és az emberi test érrendszerének működését magyarázta. A szív szerepéről, a vér és a tüdő tisztaságának megőrzéséről beszélt. Mindig a hiány felől közelítette meg a témát, sohasem az adott pontokból indult ki. Volt egy olyan érzésem vele kapcsolatban, hogy valamire felkészít. Olyan volt, mint egy élet-felvételi előadó. Nyeltem a szavait.

Tanulás után végigfutottunk a búzamezőn, amiből ki sem láttam. A megjelölt kezdettől, ahol egy öreg viskó állt, a sárga folyóig, a vég pontjáig rohantunk versenyszellem nélkül, és hangosan kacagtunk.

Az egész napot vele töltöttem, mint a paraszt a kalásszal. A magtól a kenyérig, és esténként az orromban éreztem magam is a munka szagát.

Semmi nem számított. Sem a kor, sem az idő, mégis, egy egész matuzsálem bölcsességével táplált.

 

Egyszer arra ébredtem, hogy a kedvenc pamut kutyám nem volt mellettem. Rémülten ugrottam ki az ágyamból hogy megkeressem. Néztem az ágy alatt, a szekrényben a ruhák között, a polcon, minden lehetséges helyen, ahol egy játék csak megférhet. Nem akadtam rá, és tudtam, hogy ezen a reggelen a mentoromból is elveszítettem egy darabot.

Jó szokásomhoz híven, mint aki szimatot fogott, elindultam a játék színterére, a lerombolt kastély kertjébe. A diófa levelei mind lehullottak. Egyedül néztem, ahogy a Nap rám kacsint néhány kóborfelhőn át, és bámultam volna még fantáziám szülöttjeit az égen, de ők nem voltak partnereim a tanulásban. Bambán néztek, és egy mosoly sem alakult ki a párás, füstös közegben.

Továbbindultam, és már futottam is át a mezőn, ahol learatták a búzát, s a távolban már asszonyok csépelték.

A folyó vízszintje emelkedett. Nem sokat, de ahhoz elég volt, hogy bennem félelmet keltsen erős sodrása. Átnéztem a túlsó oldalra, és végre megláttam a köpködős vagányt! Végre!

Egy szalmazsákot lógatott a vállán. Hosszasan nézte a vizet, majd hirtelen lendített egyet, és bedobta. Súlyos volt, mert nem jött fel a felszínre. Nagyot csobbant.

Egymásra néztünk, idegen, kifejezéstelen arccal. Nem legyintett, és nem is hívott át a folyó másik oldalára.

Sietve elfordult, és nélkülem futott volna tovább, ha a nyüszítő hangok engedték volna. A vízben, távol tőlünk, kapálózó alakok tűntek fel, majd néhány ember, akik segítették kihúzni a négylábúakat.

„Miért?” Ordítottam a kérdést, de ő ismét elfordult. Tenyerébe dugta az arcát és csak zaklatottan mozgatta a vállát.

Még egy pillantást vetettem a szerencsés állatokra, és elkerülve a vetetlen földet, a kertet, hazarohantam.

(…)

 

Most erre gondoltam, fejemet leeresztve a semmibe, az összepisált tűzfalhoz támasztott árnyékommal. És hol van még a reggel? Másoknak hajnal hat óra, amikor az öreg csaj jön a sarki üzletbe, és pofámba gyűrhetem az első sajtos lángost. A haverok hulla részegen fetrengenek valahol, a feleségem a kórházban pihen, újszülött gyermekemmel.

Elmerengnék még szívesen emlékeimben, de valaki a sarkamhoz dobott egy csurom vizes pamutkutyát.

Megfordulok, lehajlok érte, de nem látok már egy lelket sem. Az utca hirtelen kihalt, csak ebből a játékból csöpög a koszos víz. Ez ad hangot a járdán.

„Dicsértessék! Gazdag ember!”

Mellettem csattant el az ismerős hang, de a meghajlott test, a csúf, ráncos, sötét arc, idegen.

Áh! Nem! Mégsincs itt senki, akivel sírhatnék, akivel nevethetnék önfeledten, csak az északi széllel fütyülök gondolatban. Át, a Hernád „Folydogáló Gyermekkorán”.

 

 

 

 

2009. augusztus 29.