Igaz történetem

 

Gyermekkoromban sokszor utaztunk vidékre, a szülőfalumba. A Nagyiék a nyári konyhában laktak. A ház régi, hosszú parasztház volt. Néhány generációs, melynek hatalmas kertjét különféle fák uralták, s nagyon finom, zamatos gyümölcsöket szültek kecses ágaikon. A büszke bokrokon édes csemegék lógtak, és csak arra vártak, hogy nevéhez méltóan arcunk kifejezze azt az érzést, amit ez a termés nyújtani képes.

Az udvar egy elkülönített részén keresztül lehetett bejutni ebbe a csodás paradicsomba. Ezt az átjárót disznóólnak neveztem. Ha csak rágondolok…az orromban érzem azt a bűzt, amit a malacok, a tyúkok, a kacsák, és a nyulak árasztottak ki magukból. Az ürülékeikről nem is beszélve, melyeken átlépkedve, kisebb-nagyobb sikerrel, próbáltam megközelíteni a „mennyország” piciny kapuját. Az unokatestvéreimmel, barátaimmal szinte egész nap a szabadban voltunk, lógtunk a fákon, tapostuk az ősök veteményeseit, fociztunk, csavarogtunk. Emlékszem, volt egy hatalmas „gróf kert”, aminek a félig lebombázott kastélyában órákig császkáltunk, bújócskáztunk és ijesztgettük egymást. Állítólag később kincses ládát találtak az egyik falban elrejtve, amit a határőrök elkoboztak a „becsületes” megtalálóktól. Udvarában fehér, és lila eperfák tornyosultak magasan az ég felé, de az alsó ágairól csemegézhettünk. Csak késő délután keveredtünk haza, és akkor is csak azért, mert éhesek voltunk a meleg vacsorára. Kisebb, nagyobb dorgálások, és mosakodás után ehettünk is. A nagyi süteményt sütött. Mámorító ízeket tudott varázsolni kezeivel. És mindig mosolygott. Nála kedvesebb, önzetlenebb asszonnyal nem találkoztam. Nagyaput minden este arra kértem, hogy hegedüljön nekem valamit. Soha egy hangos szó nem hagyta el szájukat. „Minta” házaspár voltak. Nagyanyuval imádkoztunk egy Jézust ábrázoló kép felé, majd babonaságból minden este szembeköpködött elalvás előtt. Azt gondolom szeretetből volt ez a gesztus, bár én utáltam ezt. Azt mondta, azért kell csinálni, hogy szépeket álmodjak. Bár nem voltak alvászavaraim. Furcsa dolgokra volt képes. Szellemeket űzött ki házakból, átkokat oldott fel, kártyából, tenyérből jósolt. Beteg emberek felett órákat imádkozott. Mindkettőjüket egy láthatatlan, nyugalmat és biztonságot sugárzó erő vett körül. Az ablak előtti óriási diófa ágán minden este ugyan az a bagoly huhogott jó éjszakát nekünk. Mindig velük aludtam, valahányszor hazalátogattunk a városból. Jó lett volna örökölni egy darabot képességeikből, vagy tanulni néhány „trükköt”, de gyermeki fejjel nem érdekeltek ezek a spirituális, nehezen felfogható dolgok. Most…most sem…na jó…most foglalkoztat kicsit, de nem mélyülök bele bolondulásig. Pedig sok furcsaságnak voltam szemtanúja ebben a házban.

Nagyapu halál tusáját végignéztem. Látni akartam, mert azt gondoltam, hogy csak beteg, és segíthetek én is valamit. Fájdalmai voltak, szenvedett, levegő után kapkodott. Nagyanyu a kezét szorongatta, és zokogott, ordított a fájdalomtól vele együtt. Néném vízzel próbálta locsolni, de már mindhiába. Az utolsó nyögéseit hallottam. Nagyapu halála után, a halotti toron, - amit egyébként a legnagyobb tiszteletlenségnek tartok a mai napig is- rokonaim szokatlan viselkedésekre lettem figyelmes, és szerintem nem csak az alkoholos állapotuk miatt. Egy-egy hangosabb szóváltás közben apró jelek figyelmeztették az embereket a nyugalom megőrzésére. Nem emlékszem minden részletre, a szemközti szobában játszottam. Csak puffanásokat hallottam, és utána síri csöndet. Majd az asszonyok arra kérték a tombolókat, hogy fejezzék be a veszekedést, mert az „öreg” itt van, és ez nem tetszik neki. Hát nem is csodáltam. Poharak repedtek meg vagy törtek szét az asztalon békésen heverve. Gyenge fuvallatok libbentették meg hajukat. Amire viszont pontosan emlékszem az az volt, amikor a néném az ajtóból félrehúzódott, mintha be akart volna engedni valakit a szobába. Amikor megfordult, hogy megnézze, ki volt az, meglepődött, fal fehér lett, és csak annyit mondott: „bejött az öreg”. Nagyapu élettelen teste a szemközti nyári konyhában hevert a koporsóban. Sokan jöttek hozzá, hogy leróják kegyeletüket. Sorba jöttek az emberek, hogy „megcsodálhassák” sima, nyugodt arcát. Én nem is mertem közel menni hozzá, csak a lábánál álldogáltam, és nem értettem, miért kell sírni, miért kell emlékezni jóságára, tehetségére, a következő pillanatban pedig saját problémákról beszélni, vagy kacagni hülyeségen és mulatni. Jöttek-mentek ezek az élők, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy egyedül vagyok. Én és nagyapu. A lábaim földbe gyökereztek. Féltem, de nem tudtam megfogalmazni, hogy mitől éreztem félelmet. Azt akartam érezni, hogy nem kell félnem, de nem sikerült uralkodni az érzés felett. Hosszú ideig álltam ott, és az arcáról le sem tudtam venni a szemem. Az ajkára most mintha szélesebb mosolyt rajzoltak volna, és a szemei szélén a mosoly ráncai jelentek meg. De valószínűleg, ezt csak én akartam így látni. Ő mozdulatlan maradt. Megnyugvást viszont ettől sem éreztem, és szemeimből már a könnyek csordogáltak. Kicsit megkönnyebbültem, és elég erőt éreztem ahhoz, hogy egyik lábammal hátralépjek, majd azt kövesse a másik. „Fuss!” Szólt egy belső hang, és engedelmesen sarkon is fordultam. Átszaladtam a házba, és csöndben leültem az üres szobába játszani. Senki nem vette észre, hogy ott maradtam.

Néhány nappal később, a temetés után már Nagyanyuval aludtam. Sokat sírt szegény, és már csak ritkán mosolygott, de kedves maradt, és a süteményei továbbra is rabul ejtettek. Minden este egy kevés vacsorát főzött, és elalvás előtt a földre, Nagyapu régi ágya mellé löttyintett belőle, ami aztán reggelre teljesen felszívódott. Még a darabos kaják is eltűntek. Azt mondta enni ad neki, hogy lássa, még mindig gondoskodó, hűséges társa, felesége. A bagoly, a halálesetet követően egy jó darabig nem járt a házhoz. Az egyik reggelen észrevettem, hogy az egyik combom belső részénél egy erős barna folt jelent meg. Megmutattam Nagyanyunak, mire ő azt mondta, hogy Nagyapu megérintett engem. Ő örült ennek, de én nem rajongtam ezért. Megnyugtatott, hogy nem kell félnem, próbáljam úgy felfogni, hogy elköszönt és megajándékozott valamivel. Ez a folt a mai napig rajtam van, de már csak halványan látszik.
Minden nyáron meglátogattam az öreg házat, és lakóit, de már nem volt ugyan az, mint régen. Az unokatestvéreim is elköltöztek pár évvel később, így a ház új lakokat fogadott magába. Újabb rokonokat. Az udvar óriási diófáját, mely a rémületet keltő bagoly második otthona volt, kivágták. A zöld fű helyén a sár uralkodott. Kutyákon kívül más állatok nem voltak a disznóólban. Mindent eladtak. A veteményesek helyét sűrű gaz váltotta fel. A gyümölcsfákat bogarak, és madarak zabálták fel. Termésük alig volt, és már a büszke bokor gyümölcse sem nyújtotta ugyanazt az íz világot. Siralmas volt az egész ház, de nagyanyu miatt maradtam egy éjszakát.
A Nap, borzasztó nehezen akart lemenni, úgy éreztem örökre ott ragadt az égen, és nem akarja, hogy visszautazzam a városba. Egyik házból a másikba jártam, nem találtam a helyem. A régi barátok mind szétszéledtek. A falu a szokottnál is csendesebb volt, csupán a templom kongásait hallottam meg. Úgy vártam a vasdarabok összecsendülését, mint a messiást, aki kiszabadít a pokolból. Szörnyen éreztem magam, nyugtalan voltam. Az est mégis eljött. Nagyanyu viszont „dolgozott” valahol, és sokáig nem érkezett vissza. Azt mondta, hogy ne várjam meg, és feküdjek le a másik házban a rokonaimmal. Megígérte, hogy amint visszajött, bejön hozzám, és lefekszik mellém. Sokáig nem jött haza. A Hold bevilágította a szobát. A házban édesanyám két lánytestvére aludt még, kis családjukkal. Ez a nyár is meleg volt, ezért a takarót nem is használtam. Hosszas forgolódás után végül egyedül aludtam el. Álmom nyugodt volt, az éjszaka közepén mégis felébredtem. A testem ontotta a verejtéket magából. Csönd volt. A rokonok szuszogását sem hallottam. Szemeim, mintha ólomból lettek volna, alig tudtam kinyitni. Szomjas voltam, fejemet felemeltem és vizet akartam kérni nénjétől, de nem tudtam kinyitni a számat. Fejem visszazuhant a párnára, és szemeim újra letapadtak, de még nem aludtam. Óvatos lépteket, majd halk mocorgást hallottam, egészen közelről. Nagyanyu megérkezett. Gondoltam. Éreztem, ahogy mellém fekszik, és súlyával lenyomja az ágyat. A falhoz húzódtam, az ágy másik széléig, hogy helyet adjak neki. Már nem voltam szomjas, és nem volt melegem. Fáztam. A paplant magamra húztam, és adtam belőle társamnak is. Fejemet felé fordítottam, szememet félig felnyitottam, és mosolygással köszöntettem. A hátán feküdt, ahogy szokott. A hold fényében csak arcának profilját láttam. Ő is mosolygott, de már aludt is. A kendő rajta maradt…soha eddig nem hagyta magán lefekvéskor. Megnyugodtam, és a falba fordulva én is elaludtam.

Másnap későn ébredtem. A reggelit az ágyba kaptam. Nagyanyu nem volt mellettem, ő a szokottnál is korábban kelt, mint az átlag falusi ember. A reggeli után átjött hozzám, és azt kezdte el magyarázni, hogy miért nem jött be hozzám az este. Fáradt volt már, nem akart felébreszteni minket, és zárva is volt az ajtó. Rémülten néztem rá, majd felháborodva, teljes meggyőződéssel mondtam neki, hogy igen is itt volt, mert láttam. A többiek a pubertás koromra fogták lázadó hangvitelemet, de idősebbik néném mindenki számára elfogadható magyarázatot adott erre a furcsa jelenségre. Elmesélte az álmát, melyben egy öregasszony jelent meg egy gyermekkel. A kezét fogta, és arra kérte, engedje meg, hogy velük alhassanak. A néném a gyermeket magához vette, de az asszonyt nem engedte az ágyába. Ezek után jöhetett mellém. Engem viszont nem kérdezett meg senki! Maguk között megbeszélték, hogy ki lehetett ez a néni, és mit akart itt. Kiokoskodták, hogy a ház eredeti tulajdonosa volt, és vissza akart költözni az otthonába. Nénémék megdorgálták Nagyanyut, amiért nem jött be hozzám, mert micsoda sokkot okozott most nekem. Én azonban nem haragudtam rá, és már nem féltem. Végül is nem bántott az öreglány, és kedvesnek tűnt a kísérteties holdfényben. Aznap mégis egy korábbi vonattal utaztam haza, a zajos, büdös, gyárfüstös külvárosomba, ahol már a családom és új barátaim vártak rám.

 

Charlottetown, 2007. július