Álomgyár

  

Már két hete, hogy megrendeltem.

Semmi. Se egy válaszlevél, egy szerződés,

figyelemre se méltatnak az üzletemberek.

Ne is csodálkozzon senki, ha nem megy a biznisz.

Üresen futnak a szalagok és csupán a porcicák hömpölyögnek, egymást kergetik.

Persze, ezer és egy oka lehet annak, hogy nem siklik a termelés.

Talán kézbe kellene vennem a gyártás menetét, segítenem, fejlesztenem az elavult technológiájukat. Hogyan?

Eget rengető dolgokat nem tudnék ugyan produkálni, de a depresszióhoz mégiscsak konyítok valamicskét.

Fantáziám is akad.

A fantázia viszont csak egy töredéke annak, amit ebből az állapotból kihozhatunk.

Vákuum alá helyezhetném az agyamat. Ugyan vákuum alatt tíz százalékát sem tudnám használni, de őrült hablatyolásból – amit ebben a stádiumban el lehet érni - még kisülhet valami.

Nagy a baj.

Sakk és Matt. Fénytelen kontrasztokat elveszítve döcögök. Kitörnek fogaskerekeim.

Keresek egy felelőst, aki mindenről tehet és semmiről.

(Mennyivel egyszerűbb lenne.)

Mint egy durva falat, csiszolgatom gondolataim, s a fennmaradó réteg egyre világosabbá válik.

Finom mozdulatokkal lesöpröm a törmeléket az álomszalagról , és behelyezem egy dobozba. Nem dobjuk ki, mert  Műfénye erőt ad.   A doboz nem kocka alakú, nem is téglatest.

Átlátszó pantomim, folyton alakot változtató fallal körülvéve.

Formákat és törvényszerűségeket megbontva haladok tovább. Már semmi sem passzol egymáshoz és egymásba. 

Folyadékkristályokban úszkálok.

Olyasmi érzés, és látvány, mint a sötét éjszakai autózás havas esőben.

Ilyen lehet a fénysebesség, ha valamihez hasonlítani kellene, de bevallom, borzongok attól, ha úgy kezdenek valamit „Olyan mint…”

Mert egyáltalán nem olyan, sőt biztos, hogy nem „OLYAN”, és nem is „OLYASMI”

 

Feltűnt, hogy egyedül vagy?

Ha voltak is, mostanra eltűntek az emberek.

Gépek sorakoznak, robotgépek, egyikük sem mechanikus, nincs manuális vezérlésű fémeszköz sem. Cyberek és a gondolataim.

Ráfekszem a futószalagra és a felém közeledő karokkal igyekszem kapcsolatot teremteni, de már eggyé váltam velük.

A gyár összes részébe beleolvadtam. Milliárdnyi elmélet, hús és vér, ujjlenyomatok, zsír és olaj.

Tömegek által hátrahagyott nyomok.

Soha nem látott kapcsolatokat vélek felfedezni, szürrealista képek és nagyüzemi alkotók között.

Híg anyagközegbe kerültem, melyben, mint az éter, közvetítek.

Azt mondja a kép, „alkoss meg, fedezz fel!”

Az alkotó előtt montázsok peregnek. Ismert, már használt elemek.

Spektrum, átmeneti állapotok, alapok. Betáplált adatok, sűrű információk korlátozzák a szabad fantáziát, ezért a központi agy leáll.

Hasznavehetetlen. Nincs rá szükség.

 

Látok, kifinomul a szaglásom, meghallom a hangokat, tapintok, érintek.

 

Igen. Ez az.

Egy Színt szerettem volna, melyet, festők ezrei soha még nem kevertek.

Nincs a Földön, sem az Univerzumban. Nem találta ki isten, de létezik.

Itt a szemem mögött, már érzem.

Lassan kikönnyezem.

Felnevetek.

 

 

2010. március 19.