Még egyszer végigsimította a vasalt terítőt és kényelmesen leült a billegő asztalhoz. Sötétkék kötőjén apró, lila virágok már csak homályosan látszottak az összemosott színekben. Sötét otthonkát viselt, ami a térde alatt végződött. Jobb lábán a fásli foszladozott a térdeplőszéktől. Nem voltak bűnei, ő mégis belemerült fájó gondolatokba, emlékekbe.
Hosszasan bámult maga elé, majd hangosan emlékezni kezdett.
- Emlékszel , a gyerekek hogy szerették a katonáidat? Én sose tudtam olyan szép szalonnákat vágni. A kenyér hol sok volt, hol kevés, a hagymát aprókra vágtam, néhányat sótlan hagytam. A te katonáid… de szerették, apukám!
Lassan, vigyázva állt fel, nehogy megbillenjen ismét az asztal. Legyintett egyet, oly’ könnyedén, mintha lepkék kísérték volna kézfejét.
A tűzhelyhez csoszogott, a sparhén gyorsan megfordította a piruló vakarót.
- Emlékszel Annánkra? Mennyien voltak a temetésén…tőle sokat tanultam sütni, főzni.
Panaszkodott, itt sírta ki magát. Mindent elmondott, hogy élnek, mint élnek. Tönkretette az ura, azt mondom! Tán’ ő is akasztotta fel! Nem úgy, ahogy beszélték a falunkba! Tisztességes, rendes asszony volt!
Egy pillanatra elhallgatott, mintha figyelték volna.
Gyorsan, rutinosan dobálta a kész kenyereket, megkapargatta mindkét oldalát és egy tányérra helyezte.
- No mindjárt kész , osztán ehetünk! – mondta kissé idegesen és asztalközépre helyezte a tányért.
Visszafordult a tűzhelyhez, kavart néhányat a fortyogó lecsón, aztán félrehúzta a serpenyőt. Kinyújtózott, megdörzsölte tomporát, végighúzta a kezét a hasánál, majd könnyen kifújta a levegőt.
- Hat gyereket szült neki. Jól keresnek, tudtad? Valami magos iskolát végeztek. Bandika állatorvos lett, sokat járt Molnár Gyuláék tanyájára a kisborjakat etetni. Annuska is ott volt cseléd, az özvegy Gyulánál mosott főzött. Jó ember volt, szép, derék ember. No az én Annám is angyal volt, féltette is az ura tőle. Hányszor mondta Csendi Piroska, hogy a sírba viszi egyszer. No rá is szólt, Isten nyugosztalja drága testvérét.
Csapongott időben és az emberarcok között, de a nevekre tisztán emlékezett.
Levette a kötőjét, gondosan felakasztotta a falból kiálló szögre, az alját pedánsan eligazította. A zsírfoltokban gazdag falon színezett, régi fotók sorakoztak. Többnyire gyermekábrázatok, és csak egyetlen esküvői darab, fegyelmezett tartással, komoly arccal. A keret aranyozott volt, a faragás gondos, mesteri munkáról árulkodott.
A szürke mamuszban a sarka felemelkedett, karját felnyújtotta és leemelte a képet.
- Jó-jó, mindjárt visszateszem, csak leporolom. - mondta halkan.
Ujjait végighúzta a kereten, majd a rátapadt port a ruhájába törölte. Mielőtt visszaakasztotta volna, magához szorította, mint egy gyermek az első babáját.
Néhány sóhaj után tányérokat keresett a konyhaszekrényben. Csörömpölt az evőeszközök között, majd a harmadik fiókban talált szedőkanalat is. Úgy járt, mint egy idegen. Mintha nem az otthonában élt volna, mint aki nem lélegezett, csupán a tüdeje mozgott, föl-le.
Vigyázva merített az ételből, nehogy bárhol foltot hagyjon. Ügyelt a ház tisztaságára.
Hirtelen kopogás zavarta meg a gondos tálalást. Bosszúsan félretette a tányért, majd ajtót nyitott. Néhány duruzsoló szóváltás után az ajtót becsapta, és kacagva sietett vissza a konyhába befejezni azt, amit elkezdett.
- Valami rendőrtiszt volt. Azt mondta meghalt valaki egy börtönben. Bolondok!
A tányérokat, az evőeszközöket, a kenyeret ízlésesen elhelyezte a vakító fehér asztalon.
Egy étek maga elé, egy a férje elé.
Az ablakot kinyitotta. Mindig szellőztetett főzés után.
Az ablakpárkányra egy rozsdafarkú szállt. Egy ideig figyelte, majd leült az élettelen képpel szembe.
Gyertyát gyújtott és nézte ahogy a tűz levegő után kapkod, csendben.
Elfelejtett nevetni.
2010. július 9.