Pisze orrát az ablakhoz nyomta. Olyan szorosan, hogy szinte az egész arca eldeformálódott.
Soha nem látott még ennyi habot egyetlen sütemény tetején. Nagyokat nyelt a levegőből, és mint aki jóllakott, lenyalta a fennakadó légmorzsákat a szája széléről.
A lány az üveg túloldalán magányosan üldögélt. Keresztbe tett lábát lóbálta, nem túl távol egy gyászoló zongoristától kapta a ritmust. Néha összeért pillantásuk, ekkor a széphölgy mosolygott, majd kapkodva órájára nézett.
Mégsem kelthette egy kóbor szélfútta nyárfavirág látszatát.
Az időről a bámészkodó kislánynak is eszébe jutott édesanyja intése, miszerint iskola után az első útja hazafelé tartson, de a vendéglő nappali fényjátéka, a csörrenő poharak és tányérok, a pikáns illatok és a duruzsoló zenekar elcsalogatta a megszokott útról. Nem volt ez jobb, sem rosszabb. Más volt, mint egy silány hétköznap.
Egyszerű és könnyed, mint a szőke laza kontyos lány, nyári virágmintás ruhájában. Visszafogott sminket viselt, ajkán lehelet finom csillogás, még a kontúrja is érintetlen.
Kerek asztalán kihűlt a kávé, a sütemény arasznyi távolságból figyelt, várva az első villamozdulat nyomát.
De ő evés helyett kopott táskájában matatott, lábfeje hirtelen elvesztette a fekete ritmust, majd megállt. Felállt, és elindult a zongora felé, közben izgágán kotorászott tovább, majd a fedelére csapta. A hangszekrényből utórezzenéseket hallatott és megkönnyebbülve emelte ki arany cigerattatartóját. Nem illet az egyéniségéhez az úri cigaretta. Hosszú szipkáját kellő távolságban tartotta, furcsán kért tüzet.
Nem az átlagos hangon, „adna tüzet?” vagy „van tüze?” kérdéssel, hanem egy szabadabb, kissé már erotikusan elnyúló, kunyeráló hangon.
„Megtenné, hogy segít, Uram!”
A zenész rövid habozás után a zsebéből kikapta az egysoros gyufáját, és lassan nyújtotta a tüzet.
Az a pillanat is más volt. Talán a fények, a tűz, a két szempár, az égő gyufaszár…a szabadság illata.
Meghőkölve lépett hátra a kis kukkoló fruska. Arca égett zavarában, ezért körbenézett az utcán. Egyedül volt.
Nagyot sóhajtott, majd elindult a hazafelé vezető úton.
A szél hűvös volt, és nemsokára az esőt adó felhők is összegyűltek.
Másnap torok kaparó szagra ébredt. Megállás nélkül köhögött.
A gyermek lábujjhegyen bement édesanyja szűk szobájába, ami egyben a konyhát is jelentette. Tömény cigarettafüst lengedezett, a szakadt kanapén egy ismerős férfi játszott anyja hosszú combjain.
„Szép jó reggelt drágám! Van egy habos sütemény a frigóban.”
2010. május 31.