-részletek-
Levedlett szárnyak
Minden átlépett régi küszöb után új hangokat is hallunk. Idővel arcokkal párosítjuk, amihez hozzászokunk, majd érezzük azt a bizonyos fokú kötődést, mint a fenyő gyantáját a tenyerünkön az ünnepi előkészületek alkalmával.
Jól belecsaptunk már megint a közepébe és hiába próbáljuk visszakenni az ágakra, ahová való, nem tapad, s ráadásul az ujjainkba fúródnak a zöld, picurka tűlevelek, amik az ágakról könnyedén leperegnek.
Megszokott.
A szomszéd kutyája sem ugat meg, ha ismer, felismeri a szagunkat, érzi járásunk ritmusát és hallja azt az átkozott kapukulcsot, amire minden este ő is felriad. Zsebünkben csörög, pár forinttal együtt ahogy hazasietünk.
Az ünnepek lehangolnak, ha azt gondoljuk egyedül kell átélni. Hirtelen jönnek az ötletek, hogyan változtathatnánk rajtuk, mert tudjuk, képesek vagyunk felfogni azt, hogy ez az állapot nem életképes.
„Le kellene nézni a kocsmába” vagy „fel kellene hívni a cimbit” vagy „venni kellene egy társat”, de a kocsmák zárva vannak, a haver most a családjával tölti napjait, a magányos társ elutazott a szüleihez, és az állatkereskedés is rég bezárt. Visszazuhanunk a karosszékbe, s továbbnyomjuk, mélyesztjük az ülepét.
A telefonra pillantunk fél percenként, de minden pillanatban elnémul, mikor már majdnem zörög. Talán néma üzemmódra van állítva azért nem halljuk. Ha fontos, úgyis visszahívnak. Jó így. Megpróbáljuk lehúzni szemhéjunkat, s már fejünk vállunkra esik, ekkor felriadunk saját babasírásunkra. Feltápászkodunk még magunktól, saját erőből, hogy arcunkat hidegvízzel mossuk, de a tükörben öregedtünk fél évszázadot, átaludtunk minden egyes ünnepet, gyermekkacajt, ásító teliholdakat, vakító nappalokat, illatokat, rossz szagokat.
Sorra őszülnek hajszálaink, beléjük túrva pereg, csak pereg, mint a kristályhomok-óra, amit ezúton elfelejtettek megfordítani.
Ámokként futunk ki az ajtónkon, s csak testek nélküli szárnyak vergődnek utánunk.
A küszöböt átlépve, tarkónkon érezzük a szempárt, ami döbbenetében képtelen átvágni rajtunk, előre a torkunk felé.
Már nem fordulok vissza azért, hogy megnézzem talpam nyomát a homokban vagy a pocsolyából kilépve a száraz aszfalton. Tudom, hogy ott van. A homokban a meztelen tíz ujjam, az aszfalton a cipőm sarkának rácsos mintázata.
Egyet nem tudok. Elfogadni a tényt, hogy már nem vagyok angyal.
Berente, 2009. március 20.
Az út végén
súlya: 49600 gramm
cigaretta fogyasztás: napi fél doboz (leszokóban)
Tudtam, hogy eljön majd az a pillanat, mikor arcomba csapódnak az apró üvegszilánkok. Néhány szem homok és víz, talán némi adalékanyag mekkora fájdalmat képes okozni.
(…)
Vasárnapi napon anyám a konyhában mosta a követ. Még éreztem az olaj szagát, amiben a prézlis húst sütötte. A függönyt főzés után levette, és hosszú időre beáztatta az öblítős vízbe. Nem tudta elviselni a „bűzt”.
Apám mellett vált ennyire finnyássá.
Sokat is tréfálkoztunk tisztaságmániáján.
Minden ilyen felmosásos alkalommal apám szívószálat kért tőlem, s mondta:
- Varázsolok neked.
Egy pohárba szappanos vizet hozott, a konyhakőre buborékot fújt a vékony műanyag csővel , majd rágyújtott.
A szívószálat óvatosan becsúsztatta a vékony színjátszós burokba, s a szürke tüdejét belelehelte.
A gomolygó füsttel lelassult az idő is.
(…)
Filmes szakmában szerettem volna sürögni-forogni, elszakadni a valótól, legalább nyolc méterrel lebegni, táncot járni a padló fölött.
Hittem, hogy sikerül majd, mint apám a varázslatban és „Chaplin bánatában”.
/Ná-ná-ná-ná-ná…./
A tévébe akartam bújni hozzá, hogy felpróbáljam a kalapját, s bús, sötétre maszkírozott szemét kibökjem a botjával. Megkérdezni, miért ilyen szomorú?
Meg tudtam volna nevettetni és lúdtalpammal még csámpásabban járni a filmvásznon, de drága anyám mindig rám kiabált, amikor a tv dobozát csavarhúzóval kerülgettem.
- Veszélyes, te gyerek!
Chaplin bent maradt, én idekint, és már nem akartam forogni a levegőben. Sem forgatni.
(…)
Egy tenyérnyi méretű darab a combomba fúródott. Azt hiszem ütőeret ért, igen, biztosan, mert már sugárban szökik tőlem minden cseppnyi vérem és gyengülök, egyre jobban szédülök. Ájulás kerülget, de még van erőm ahhoz, hogy kihúzzam a hasító lapot és helyére az ujjamat nyomjam a húsomig.
Lassan jobb oldalra húzott a tekintetem.
Chaplin ott ült lekötözve, s mosolygott a történteken, mikor két angyal mellkasába nyúlt, s kihúzta belőle az üvegszálakkal borított képmását, felfelé vitték, az autó tetőterén át…gyászként, búcsú gyanánt lehajtottam súlyos fejemet.
Akkor láttam meg kihűlt testemet.
súlya: zéró
cigaretta fogyasztás: leszokott
Berente, 2009. május 29.