Kifaragott magány
- egy nap töredéke -
idő: 4:35; borús
Egy temető felett lebegtem. Ismeretlen és névtelen fejtámlákkal szétszórt fekete föld borította a látóhatárt.
Mégis, valakit kerestem, egy rokont, egy barátot talán, ezért egyre lentebb ereszkedtem a párás levegőből, ami a környező település begyújtott avarjából érkezett. A szag már beévődött könnyű szárnyaimba, s a faggyúkon keresztül apró nyelvemig kúszott.
Megéheztem tőle. Úgy éreztem, tudtam enni, csipegetni a szalmaszálak között, nagyokat nyelni, majd friss esővízzel nyugtattam száraz gégémet. Örömömben egyre gyorsabban vertem szárnyaimmal, ösztönösen elkaptam egy-egy áramlatot.
Már süvített begyem alatt a szél, szárnyam apró pernyéket kavart fel a fejtáblákról. Kitisztulni látszott minden sírhely…
Végre megláttam. Ott állt, sűrű lombjaival az egyik elhagyatott, gazos sír mellett.
Leszálltam, megpihentem egyik ágán.
(…)
Gyűlölöm a kora reggel hangját. Az éjjeli szekrény is beleremeg, ha megszólal az a vekker. Féltékenység gyötör.
Szüleim azonnal ugranak szavára, de még álmosan, lomhán érintik meg a csend gombját.
„ébresztő kelni kell
robotolj
a nap is felkel!
stop”
Anyu csendben próbálja visszapakolni az esti mosogatásból katonásan várakozó, megszáradt tányérokat és poharakat a konyhaszekrénybe, de nem sikerül zajtalan, ezért szeretett férje mindig kinyilvánítja nemtetszését. Halk veszekedésük apu mormogásával végződik, azonban kivehető, tiszta szavait most is hallom. Minden áldott reggel, mint egy beütemezett robot.
„hagy aludjanak a gyerekek”
Számomra dallamot játszottak az aranyozott szélű fehér tányérok, s az üvegpoharak is úgy csilingeltek, mint a kristályból készültek.
A reggeli bundáskenyeret most is ketten készítik. Ez már hozzátartozott a hétköznapjainkhoz.
(…)
Örülök, hogy nem hétvége van. Rettegek, amikor közeleg.
Minden alkalommal, amikor elutaznak kirándulni, itthon felejtenek. Nem tudom, szándékosan vagy a készülődés nagy izgalmában de minden ilyen kirándulós hétvégémet itthon töltöm. Ilyenkor az éjszakák is sötétebbek. A szobám egyik sarkában kuporgok és folytonos visszatérő rémgondolatokkal küszködöm. Félek az egyedül léttől, az örökkön tartó magánytól. Nem hallhatom többé anya féltő, olykor már-már túlzásokkal teli aggodalmas szavait vagy éppen édes kárálásait.
Apu ma itthon marad, biztosan tudom, mert azt beszélték anyuval, hogy majd elmegy az orvoshoz a délelőtti órákban. Borzasztóan fájt a háta, becsípődhetett, mert féloldalasan járt. Mégis leakasztott és az ölébe vett. Már régóta ígérte, hogy egy kicsit elkényeztet.
Körülöttem a falak besárgultak a régi tömény dohányfüsttől. Jó érzéssel töltött el, hogy láttam, ott a helyem, biztos pont vagyok a meleg házban.
Megjavított, tökéletesen visszaillesztett s büszkén megcsavarintotta palotám orrát.
Végre segítség nélkül is kibújhattam az odúmból. Az utam újra meghatározottá vált.
Többé már nem kell álmodnom. Boldog vagyok!
Anya megragadta az esernyőjét, majd sietve rám nézett, s bosszankodva mondta:
- elkésem!
Nem volt ideje puszit adni senkinek búcsúzóul, én mégis „elénekeltem” neki hat kakukkot.
idő: 6:00; napos, felhőtlennek ígérkezik
Berente, 2009. június 1.
Erotikus álom
- részletek -
Tarkómat jéghidegvizes borogatás áztatta. Két perc alatt felforrósodott a széttépett textilpelenka, néhol már szárazra merevedett. A szemem égett, épphogy ki tudtam nyitni, máris egy újabb frissítő lepellel lettem gazdagabb.
A mellkasomtól egészen a csípőmig pongyolált. A bokámon idétlen fásliba csomagolva de ez sem volt elég, lázam nem csillapodott. A Pokol tüze hozzám képest hidegzuhany volt.
(…)
A hálószoba fal fehér, rajta képzeletbeli képek szimmetrikusan elhelyezve. Testrészeket ábrázoló fotók fekete keretben, sikamlós hatású háttérrel. Árulkodó csipkés combfix egy-egy kidolgozott, izmos lábon. A látványtól beindul a fantázia de a nő félig megégett arcánál megtorpan. Foltokat hagyott a láng, a füst maradandó könnyeket a szemében, a bőr agyongyötört az önmarcangolástól és az önutálattól. A tökéletes rész már nem is érdekel.
Ébresztő!
Önfakuló színek, ábrázolások, melyekkel kedvemre játszhatok.
Semmi egyéb, mint matematikai alakzat; fraktál.
Tanulható illúzió.
(…)
Kopogtatnak.
Álmosan, szédelegve felülök az ágyamon és haladok előre az ajtó irányába. A zárhoz nyúlok nehéz kezemmel, mégsem látom azt könyéktől, elmosódott kézfejemmel a kulcsot tapogatom. Meg kellene rajzolni, határvonalakat húzni a sajgó, csonka részeken, és várni amíg az őssejteket tartalmazó grafitból újra kinő minden porcikám s bőröm a vizeslepedő alatt.
Türelmetlen zörgetések sorozata késztet ordításra, s hiába tartom fel az állam, a szavak kiperegnek belőlem de nem hallani koppanásukat sem.
(Hagyom a francba, hagy menjen amerre akar, úgyis csak egy begyógyszerezett rohadt álom)
Ott áll.
Boldogtalan mosolyog és arra kér, segítsek. Faljam fel nyersen.
Én marha! Az üres markomban kotorászok és számolgatom az odaképzelt papírpénzeket, mintha előre akarnék fizetni. Megfizetni őt.
Ujjamat nyálazom, megadok neki mindent, amit kér. A nyelvem lóg, mint egy szomjas kutyának és már felém sem néz, hátra sem fordul.
Az asztalon ott a fizettségem.
Búcsúlevél egy kitépett papírtömbből.
„lelkem”
Reggel telefoncsörgésre ébredtem fel, elindítottam a gyereket az óvodába és vettem egy forró fürdőt.
Berente, 2009. június 9.