Nyerő napon

Nyerő napon

- külső szemlélőként –

 

 

 

Szívverés 72/perc

 

 

Testét a  földbe nyomta, amikor megérkezett az idegen partra. Magáénak hitte a port, a körülölelő levegőt, a sűrű lombozatú fákat, de nem volt senki, akivel megoszthatta volna örömét.

Hanyatt feküdve bámulta a sarkcsillagot, ami idáig elvezette, és mégis a telihold felé nyújtotta imára kulcsolt kezeit.

Szétfeszítette ujjait és várt.

Annyiszor elpróbálta már ezt a jelenetet, hogy szinte biztos volt sikerességében.

 

(…)

Nem voltak követendő normák az életében.

Bágyadtan ült az elektrolizáló cellák előtt, nyolc órakor felállt, bemondta a mikrofonba a figyelmeztető szirénapróba szövegét, elindította a magnószalagot és elment reggelizni. A nagyüzem melletti település lakói már hozzászoktak a visító hangokhoz, olyannyira, hogy talán éles szituációban is otthon ülnének és várnák a végét. Az idősebb emberek, akiket kirobbantani sem lehetne otthonukból, a szagtalan szunyókáló halált.

Veszély esetében, ami jelenthet kiömlő gázokat, robbanásokat a gyár bármely területén, a „menekülés a hegyre” utasítás lép érvénybe. Kérdezem, hogyan tudna felrohanni egy nyolcvan éves öreglány vagy apóka bárhová is…

Veszély esetén.

A faluban évek óta nem történt semmi. Szekérutak kanyarodtak a hegyekre, a parasztok földjei és a borospincék felé. Minden ősszel ugyanazt a napsütötte szőlőt tapossák, s a végeredmény mindig is csókra húzta a szájakat. A helybéliek, barátok, úgy itták, mint turista az élet vízét. Lepocskondiázni embertársunk „alkotását” felért volna egy lovagkori kesztyűs pofonvágással.

Ugyanaz a sarki bolt, a középkorú kötényes asszonnyal a pult mögött, aki mosoly nélkül végigszolgált már legalább fél évszázadot, mégsem vágnak a fejéhez tárgyakat, nem úgy, mint a szemközti omladozó falú kocsmában az agresszív tősgyökeres melákhoz.  Mentségére legyen írva, minden vasárnap talicskával érkezik a templomba, boltos asszonya oldalán vagy inkább előljén, ahol hanyag keresztet vethet liluló orcájára.

Egy ilyen bebugyolált zsákfaluban kuriózumnak számított a négykerék meghajtású autó. Információgyűjtés és statisztika céljából érkeztek, magukat felderítőknek nevezték.

A megkérdezett taták szívesen meséltek életük történetéből, majd kétségbeesve hallgatták a jólöltözött sofőröket, miként raktak a járműbe lóerőket.

„A gyökerek, ősi, szép, szép…” – mondogatták enyhe cinizmussal.

Csak ezek a förtelmes gyárkémények az északi oldalon…a belőlük áradó füsttömeg az orrsövényeken keresztül a szemekig mar, még a frissen mosott ruhákat is átjárja.

(…)

 

A második kávétól felocsúdva folytatta monoton munkáját, és már a medence alján ülepedő higannyal egybeolvadva, szinte katalizátorként gyorsította a kémia folyamatot. Folyamatosan mozgott a szája, mint az előállított termék csordogálása a kifolyó nyílásokon. Kezeit néha ökölben tartotta, néha összekulcsolva lógatta.

 

Benne csörömpöl az idő. Óramutatók nélkül is tudja, hogy elmúlt dél. Ideje ismét a közös kajáldába vonulni, és társára bízni a figyelő-, ellenőrző beosztás szerepét. Legalább találkozhat néhány adminisztrátor nővel, az üzembe ugyanis meddőségre hivatkozva nem dolgozhattak, és nem is tartózkodhattak asszonyok. Kizárólag a szemét legeltette rajtuk, így jó érzés töltötte el, és esténként az agyában szeretkezett velük.

Fél óra ebédidő és már csak másfél maradt a munkára. Kettőkor kieresztették a gőzt, elfújták a munka végét.

Fizetés nap volt. A barátok beültek a legközelebbi kocsmába „egy fél egy sörre”, majd hazabuszoztak vagy gyalogoltak. Ki merre látott.

 

Nem dohányzott, nem ivott de mindig velük tartott. Beszélgetésre nem adott időt, inkább a nyerőgépek villogását, állását figyelte. A játékra szánt összeget gondolkodás nélkül lenyelette a gépekkel. Soha eddig nem nyert, de most egy kisebb összeget kilökött számára a gép. Zsebre dugta, és folytatta útját hazafelé.

Nem tulajdonított különösebb jelentőséget a szerencsének, hagyta, hogy a dolgok megtörténjenek vele és körülötte. Nem tervezett, nem voltak feljegyzései sem papíron, sem a fejében. A faluban bolondnak, furcsa szerzetesnek tekintették, ezért nem is keresték a társaságát. Elvolt magának és magában. Senki nem beszélt róla, egyszerűen nem volt mit, de látták, jelen volt a vasárnapi istentiszteleteken.

Ezen a „nyerő” napon azonban nem kullogott fel hazáig a megszokott délutáni időben.

(…)

 

Szédülten kóválygott a nyikorgó padlón, a ráterülő sötétségben csak egy pontért tapogatózott. Egy fotonért, ami megfoghatná és kivezetheti a semminek sűrűjéből.

Alatta hosszú ideig mozgott a talaj, majd hirtelen megállt, s a mozgás a földre kényszerítette. Lassan süllyedni kezdett, mint a futóhomok áldozata. Aztán a homok szabadon engedte, dolgozzon vele, legalább most érezheti, hogy fontos, isten tudja miért, de kell. Karját leengedte, nem kapálózott benne az élni akarás vágya. Még egy utolsó lélegzetvételre sem emelte fel a fejét.

Mint falujában távozása után,  most is nyomtalan igazodott vissza, a helyére minden egyes földi alkotóelem.

 

Zúgolódó tömeg vette körül, táskás szemek meredtek rá. Pofacsontokon végighúzódó rózsapír, az idegen ajkakon színben hozzáillő zsíros réteg csomósodott, s ráordított. Értelmetlen szavakkal tartották ébren.

Elszíneződött köpeteikkel terítették be az arcát.

Csont és bőr  testükön áttetsző rongyszalagokat viseltek, derekukon megkötözve, ami a lábak között keresztben vonult végig a hátgerinc vonalán és vissza. A nemi szervüket takarásban tartotta, így külső megjelenésben nem különbeztek, inkább csak a hangjuk alapján lehetett nemüket beazonosítani . A megjelölt vékony bokák leginkább rovásírásra emlékeztető jeleket tartalmaztak, de mégis, kicsit más volt. Ez egy Új világ.

 

Felkapaszkodott a segítségnyújtó kezekkel, és a csoportokba vergődő tagokkal sodródott a számára ismeretlen anyagból felépített világban.

A kocsonyás talaj a lába alatt, a megfoghatatlanná vált végtagok, felismerhetetlen zajok, zúgások , egymásba, és önmagába forduló tárgyak mind arra ösztökélték, hogy e környezetben rendszert keressen, olyat, amit már megszokott. Egy folyamatot, melynek részese lehet, aktív szereplőként. Legyen gyorsító vagy visszatartó „eszköz”, de semmilyen irányba ne befolyásolja a végeredményt.

Füstöt eresztő, téglából épült kémények magaslottak hegyek lábánál, csillék emelkedtek át a kopott dombokon, s belőlük szénpor pergett a magára álmodott védősisakra. Egyre jobban körvonalazódott az a gyárváros, amit maga elé képzelt. Irányítórészlegek, kezdeti- és végtermék, megmunkáló üzemek, külső térben feltornyosult granulátumok és kisebb sóhegyek, melyeket további feldolgozásra szállítottak a tehervagonok. A sorompók és a tiltó, vagy éppen szabad utat jelző lámpák között már otthonosan érezte magát.

Mégis csend volt, a szeme érzékelte a mozgást, de csak gondolatban kapcsolta hozzá a hangot. Miért hallgatott el minden?

Talán a zsebében kereste a választ – nem lehet tudni –, a megnyert fémkarikákban, melyek csörgése őszintén, a valóságból jött, mint valami végső tárgyi bizonyíték.

Felnézett az égre, indulni akart, de nem tudta, merre tovább.

A kocsisorok  lassan döcögtek el mellette., egyszerű megoldásnak találta, ha felugrik az egyikre.

A vagonok egy idő után leváltak egymástól, és különböző irányban haladtak tovább. Az őt szállító északi irányba tartott.

(…)

 

Lábai remegtek a szűk lépcsőn, tenyerének izzadtsága folyt a tömött csöveken, ösztönösen a rozsdás ajtóhoz nyomta magát, s már csak a vasszerkezet belső rácsait ízlelte. A receptorok jól működtek. Az íz erős volt még, mint az elemből kifolyt sav. Kis időre eggyé vált az anyaggal, érezte a bizsergést, mely az áramütésszerű lüktetésekkel tört elő, majd hirtelen megszűnt.

A raktérbe zuhant.

Emberi, felnőtt alakzatok, kifejlett magzatok, apró állatok lenyomatai a belső térben, újabb reakciót váltott ki belőle. Rángatózott, mint egy epilepsziás, de a görcsroham körülötte is kialakult. A térben keletkezett heves mozgás úgy lökte ki magából, mint egy mérgező anyagot. A nyitott vagon felszínére került.

Esteledett. A szürkületben szinte semmit sem látott. Alatta a nyikorgó padló, ami ezelőtt magába szívta, most stabil talaj érzését keltette.

Fázott, ezért meghúzódott az egyik sarokban. A sínek közötti váltakozások egyre gyakoribbak lettek, a szél egyre hidegebb. Összekuporodva próbálta megtartani a maradék belső hőt, amit a fagyos levegő próbált elvenni tőle.

 

Üres álomból felriadva nézett körül. Elgémberedett lábai bizonytalan segítették egyenes állásba.

Végre hallott valamit. Öregek, ismerős arcok, gyermekek énekeltek kórusban egy utolsó zsolozsmát.

 

„Segítsetek kijutni! Segítsetek, hogy veletek énekelhessek!” – üvöltött feléjük.

 

„Hogyan adhatnánk neked dallamot, ha nem ismered fel a hangot, ha a gyomrod, a félelemtől meg nem remeg és a torkod sem szorul el a temető csendjétől, gyermek sikolyától. Mondd, hogyan kérhetsz, s mi, hogyan adhatnánk neked így, ha összemosod jelened s múltad. A jövő képei tisztázatlan csorognak át rajtad, mint vagyonod a lyukas zsebedben.”

 

A combjához kapott. Nem csörrent már semmi a zsebében, de a szíve hevesen kolompolt.

 

„Te segíts neki!”

 

A falu népe egyetlen gyermekre mutatott, egy némán tátogó, magatehetetlen testre, anyjának áttetsző méhében.

Nem tudta, mit tegyen, a vonat tovább futott, egyenesen át a szennyezett, habos folyón északnak, majd lassítani kezdett, s az ütköző előtt megállt. A levegő tiszta volt, a part ezen oldala kristályként csillogott az éjben. Kivánszorgott a kocsiból, majd elernyedten borult a nedves földre. Sokáig pihent. Maradék erejét összeszedve, szemét lesütve fordult a vakító Hold felé, félve feszítette szét ujjait, s már látta az első folyó sugarakat, de a fény most is elfutott arca mellett.

Egyszer talán…egyszer sikerül majd, hiszen valaki beszúrta önmagát nehézgázzal telített tüdejébe.

 

(…)

Hazafelé tartva, kezében megrezzen a telefon. Talán a hatodik érzéke súgta, hogy markolnia kell, nincs vesztegetni való idő. Főnöke hívja, sürgősen menjen vissza a gyárba.

Sürgősen! Kilyukadt az egyik tartálykocsi, a nagy mennyiségű klórgázt a szél a falu irányába fújja. Mindenki pánikol és kapkod.

Rohant vissza a gyárba, az üzembe, tudta, mit kell tennie, mi a feladata.

„Figyelem! Ez nem próba, ez nem próba!”

Ez volt az ő hangja. Egy utolsó figyelmeztetés.

 

Csend.

 

 

 

Tömeges szívverés: 150/perc/fő

 

 

 

 

2009. július 5.