Zsíroskenyér almával

Kezem a padban, már megint puskázok. Nem megy az írás.

Mellettem a szemüveges fiú takarja füzetét, gyorsan mozog tollának vége. Nem látom szép, kerek betűit. A tanár néni egyre gyorsabban diktál a könyvből. Padtársam vastag szemüvegét figyelem, a gumi erősen csavarodik a fülére, de jobban tetszik a gyönyörű kék szeme a keretek mögött.

Istenkém! Soha nem láttam még ilyen hosszú szempillákat egy fiún sem. Azt hiszem, szerelmes a miniszoknyás Gizike nénibe. Mosolyog, ha felnéz rá, és az viszonzásul megsimogatja fejét. Az utcán kézcsókkal köszön neki. Nagyon illedelmes, jól nevelt gyerek, mindenki tudja, hogy náluk fegyelem van, szigorú házirend, erkölcs. Szüleit magázza, így adja meg a tiszteletet. Micsoda hülyeség! Pontosan délben asztalhoz ülnek, és megebédelnek. Hétköznap is leves, második, és néha egy kis sütemény vagy egy kocka csokoládé a menü, de a vasárnapi ebéd náluk is ugyanaz, mint nálunk. Ilyenkor sokat gondolok rá, bár nem egy időben nyeljük a meleg húslevest, de a hideg vaskanalat ugyanúgy emeljük a szánkhoz.

 

(…)

 

Lemaradtam. Kihagyok néhány sort a csíkos lapon, inkább új oldalt nyitok. Nem bírok figyelni, nagyokat ásítok, néha hangosan is, ezért az oktató összehúzott szemöldökkel néz rám. Hogy mi a fenét lehet szeretni ebben a banyában?

Belehajlok füzetembe, s úgy teszek, mintha írnék, talán leszáll rólam. A padok között járkál, a frászt hozza rám, amikor felém közelít. Soha nem áll meg mellettem, mielőtt megtenné, visszafordul, de az illata eljut hozzám is. Levendulaszappanos, anyu is ezt használja. Megint csak ásítok.

Anyuék hosszú ideig veszekedtek előző este, félek, nem sokáig bírják. Én sem. A nőverem már rég megunta, ha teheti , elmegy a barátnőjéhez aludni.

Szeretnék olyan lenni, mint ő. A piros nyakkendőjét titokban fel is próbáltam, de nem tudom olyan szép csomóba kötni, mint ahogy rajta láttam. Tanulás nélkül is jó jegyeket hoz haza, dicséretekben részesítik. Részt vesz minden plusz foglalkozáson, ezért sokan szeretik. Feltalálja magát minden helyzetben, a társaság középpontja, és már udvarlója is van. Engem állandóan kirekeszt, ha nálunk összegyűlnek a haverjai.

„Menj ki pisis, nézd a tévét!” És én megyek.

Apu általában bejön hozzám, és leül mellém. Megkérdi, akarok-e játszani. Ilyenkor durcás vagyok, alig lehet hozzám szólni.

„Nem vagy éhes Pipiském? Kérsz egy kenyeret?”

A gyomrom válaszol, de én nemet mondok. Állandóan csak az a zsíros kenyér vagy cukros, kakaós kenyér. Más úgysincs. Miért nem ehetek végre sonkás vajasat vagy valami finom szalámisat? Az osztálytársamnak bezzeg jut. Az én szüleim mindketten dolgoznak, neki csak az apukája, mert az anyukája beteg. Mégis megengedhetik maguknak a drága szalámit, még a macskájuknak is minden nap megveszik a tíz deka parizert. Az én apám miért nem keres annyi pénzt?  Nem értem.

Leült a földre, és rajzolni kezdett. Anyám is bejött, és kitépte kezéből a rajzlapot és összetépte. Azt mondta: „nem ilyen”, és bedobta a szemetesbe. Csendben kérdeztem apám, miért nem válnak el, de ő azt válaszolta, majd megértem, kicsi vagyok még.

Később kikotortam a rajzot, és összeragasztottam. Tényleg olyan voltam.

 

(…)

 

Elérkezett a figyelmeztető rövid csengetés. Még öt perc, és jön a hosszú, ami az óra végét jelenti. Össze-vissza kapkodok, a könyvem mindjárt kiesik a padból és lebukok, aztán vihetem haza a szégyenletes fekete pontokat. Betolom jó mélyre, mindegy már, legalább ne írjanak az üzenőbe a szüleimnek.

A tanár néni az utolsó mondatnál tart. Peti amint lekörmölte, elém dugja a füzetét.

„Írd le gyorsan, amit tudsz!”

Van még időm, pedagógusunk kényelmesen szedegeti össze a füzeteket, mindegyikbe belenéz. Néhány mondattal maradtam csak le, szégyenlősen megköszöntem padtársamnak a segítséget.

Óra végén álmosan pakoltam be a cuccaimat a táskámba, és megláttam a zsíros kenyeret egy almával összecsomagolva. Soha nem ettem meg az uzsonnámat, nem mertem elővenni. Hazafelé mindig bedugtam az iskola melletti kerítésen egy kutyának.

A fiú megvárt, és segített a tolltartómba elrendezni a ceruzákat. Betette a táskámba és meglátta az elemózsiát. Kedvesen megkérdezte, hogy ezt megeszem-e, mert ő bizony nagyon éhes, nem bírja ki hazáig. Persze, hogy odaadtam neki, a boldogságtól majd ki csattantam, főleg akkor, amikor átvette tőlem. A keze hozzáért az enyémhez, majd felemelte és megcsókolta. Ez volt életem első kézcsókja, és ezt követte az a piros pont, amit egy „zsíros kenyér almával” cserébe kaptam tőle.

 

 

 

2009. augusztus 11.